Part 1 - Secrets

Frissen leérettségiztem. Egy nyűg le volt tudva a vállamról. Ha úgy vesszük, hogy magántanuló leszek a Perseus Egyetemen, akkor igazából nincs több gondom, amiért stresszelnem kéne… de mivel azért szükséges az itthon tanulásom, mert nem mehetek rendesen iskolába, nem vagyok normális gyerek, ezért ez elég nagy baj. Sokkal nagyobb, mint az, hogy szinte süketen kellett véghezvigyem az érettségit. Már kiskorom óta rossz a hallásom. Nem hallok mindent tisztán. Szinte mindig visszakérdezek mindenre, amit mondanak, mert van, hogy csak a felét nem értem meg, van, amikor félreértek valamit, és van, amikor csak azt látom, hogy a társamnak mozog a szája, valószínűleg hozzám beszél. Úgy érzem, mintha az én hallásom egy sokkal magasabb frekvenciára lenne beállítódva, mint a másoké. Amiket csak úgy, normális hangszínen mondanak nekem, arra nem tudok rendesen figyelni, és nem is értem, mert olyan, mintha víz alatt lennék és be lenne dugulva a hallójáratom.  A családom szerencsére megszokta, hogy van egy nem normális gyerekük. Ők életem minden pillanatában mindent kiabálva mondanak nekem. Néha kínosan is érzem magam, ha közösségi helyszínen vagyunk, ezért mondom nekik, hogy ilyenkor inkább maradjanak csendben. Anya pár hónappal ezelőtt kezdett igazán aggódni értem, mert komolyodott a dolog. A hallásom ugyanolyan, mint volt, de már hallucinálok is. Különös, furcsa emberi hangokat hallok. Először azt hittem, a lelkiismeretem vagy egy angyal súg nekem valamit. Anya bolondnak nézett, pedig ő is hisz ezekben a kedves teremtményekben. Ez azért lehet, mert én nagyon sok mindenben hiszek. Hiszek az ufókban, a szellemekben, az angyalokban, Istenben, az ördögben, vámpírokban és mindenféle mitológiai és bibliai lényben. Nemegyszer meg voltam győződve arról, hogy a már rég halott nagyanyámat láttam az ágyamon, még beszélt is hozzám. Sőt, egyszer láttam Jézust is az udvarunkban sétálni. Anya csakis az angyalokban, őrangyalokban hisz, de arról teljesen meg van győződve, hogy ők léteznek. Ők vezetnek minket az utunkon, vigyáznak ránk, és szeretetükkel árasztanak el bennünket. A családunkat többször is megvédték nagy balesetektől, még a haláltól is. Édesanyám ettől függetlenül azt mondja, ők soha nem kerülhetnek velünk nyilvános kapcsolatba, nem adhatnak semmilyen jelet a jelenlétükről… ezért tart idiótának anya.

Két-háromhetente cipel magával fülvizsgálatra, hogy megtudjuk, mi a bajom. Eddig semmit nem mondtak, de ha minden igaz, ma megyünk utoljára, és most kinyilatkoztatják a vizsgálatok eredményeit. Ha nem ismerik a betegségemet, akkor el kell utaznunk Amerikába. Ott kétségkívül megmondják.

Az orvoshoz indultunk apám rendkívül gyors BMW-jével. Anya mindig hamar szabadulni akar a rendelőből, hogy ráérjen teázgatni otthon a barátnőivel. Velük mindig arról csevegnek, hogy milyen érdekes lény vagyok, mert Ecronban vagy a környéken még sosem volt senkinek ilyen nyavalyája. A városunk nem kicsi, közel egymillión laknak itt, de senki még csak nem is hallott ilyenről, ami nekem van.

A parkoló dugig volt. Anya idegesen nézelődött körbe-körbe, mert sehol sem látott helyet, ahová leparkolhatott volna. Nagyon vicces, amikor feldúlt. Mint egy idegbajos, sikító oposszum, ami próbál a ragadozó elől menekülni.

 – Hogy kerülnek ide ennyien? Nekünk időpontunk van!

  A kérdésére szívesen válaszoltam volna úgy, hogy „Mindenkit elraboltak az űrlények, és megfertőzték őket betegségekkel.”, de tudom, hogy nem vette volna viccnek, ezért inkább csendben maradtam. Vártam még néhány percet, hátha találunk valami parkolóhelyet. Körbejártuk az épületet a kocsival, de csak nem volt.

 – Figyelj, Anya! Te megvárod, hogy legyen hely, én meg bemegyek addig, jó?

Idegesen bólintott. Kicsatoltam a biztonsági övet, kiszálltam az autóból, majd becsaptam az ajtót. Fogtam a kistáskámat, és bementem az épületbe. Azt hittem, bent kevesebben lesznek. Tévedtem. Nagyon sokan voltak. Sokkal többen, mint amennyin szoktak lenni. Dr. Horan csak azokat a betegeket vizsgálja meg, akik előre bejelentkeztek. Nekünk pedig volt időpontunk, ezért nem értettem, hogy miért vannak ott olyan sokan. Nem lehetett mindegyik bejelentkezve, mert akkor elég zsúfolt lett volna az időbeosztás… Mindenesetre elég érdekes. Nekidőltem a falnak, és a telefonomat birizgáltam. A rokonaimmal jövő héten fogjuk megünnepelni, hogy sikeres volt az érettségim. Anya tortával is készül. Én pedig arra gondoltam,  meglepem őket egy gyönyörű tűzijátékkal. Tehát felhívtam a tesómat, Maxet, hogy legyen oly kedves, és ugorjon be a PiroManic-ba, Ecron egyetlen pirotechnikaboltjába. Szólnom kellett neki, mert ma lesznek nyitva utoljára. Az üzlet vezetője elmegy egy hónapra vakációzni, a kereskedést addig bezárja biztonsági okok miatt. Legutóbb, amikor elment nyaralni a családjával, az egyik barátjára hagyta a munkát. Az a „barát” elég jól kizsebelte, majd elszökött külföldre a pénzzel együtt. Azóta nem bízza senkire a boltot.

Hirtelen azt hittem, kiszakad a dobhártyám. Fülsiketítő zajt hallottam. Mintha valaki kapargatta volna az ablakot a körmével pont itt mellettem, vagy nem is, annál sokkal, de sokkal hangosabb volt. Mintha bombát robbantottak volna a hallószervemben. Befogtam, de ÍGY is hallottam. Nem is akárhogyan! Már szinte fájdalmat okozott. Égett a fülem, és nem értettem, mi okozhatta ezt a rendkívüli zajt. Annyira fájt, hogy legörnyedtem a földre és ordítottam. Senki nem nézett felém, senki nem vett észre. Átléptek rajtam, és keresztülnéztek, mintha ott sem lettem volna.

A párperces kínzó valaminek vége szakadt. Mégis többórásnak éreztem. Végigmértem a teremben lévő embereket még egyszer. Egyikük sem rezdült, ezek szerint csak én hallottam.  Ez nem lehetséges. Ilyen hangos zajt mindenkinek hallania kellett. De csak én vágtam savanyú képet, és csak én tartottam a kezemet az arcom mellett. Csak én voltam földre esve, mégsem figyeltek rám az emberek. Úgy éreztem, rajtam kívül senki nincs abban a rendelőben, pedig nagyon is voltak.

Majd megint elkezdődött. Ugyanolyan zavaró, fájó volt, mint az előbb, csak most sokkal tovább tartott. Csatlakozott hozzá egy vékony, sikolyszerű hang is. Így lehetetlennek éreztem, hogy valaha is hallani fogok megint. Mi a fene volt ez?

Észrevettem, hogy egy magas nő közeledik felém, majd lehajol hozzám, és megfogja a vállamat.

– Segíthetek valamit?

Ezt is csak úgy hallottam, ahogy egész eddigi életemben. Mintha víz alá lennék merülve, és be lenne dugulva a hallójáratom. Még mindig nem értettem, hogy lehet az, hogy rajtam kívül senki más nem hallotta. De, biztosan őket is kínozta. Felnéztem a nőre.

– Nem, köszönöm! Bizonyára magának is rendkívül fáj... Maga szerint mi volt ez a borzasztó nagy zaj?

Az asszony úgy nézett rám, mintha bolond lennék. Megfogta a homlokomat. Sajnálkozott. Ezt már megszoktam. Aki nem ismer engem, az így viselkedik. Azt hiszik, hogy komoly fogyatékossággal küszködöm, és segíteni akarnak rajtam.

 – Jova? Hiva ovo?

 – Mi? Elnézést, mit mondott?

 – Hívjam az orvost?

Értetlenül vetítettem rá a tekintetem. Felhúztam a szemöldökömet.

 – Orvost? Dehogyis. Nincs semmi bajom – kiabáltam.

Nem figyelt rám. Oldalra nézett, majd elsuhant a dokihoz, aki épp nyitotta ki az ajtót, és hívta volna a következő beteget. A nő, aki az előbb még előttem állt, rám mutogatott, magyarázott valamit Mr. Horan-nak, mire az bólintott, és intett nekem, hogy menjek be. Ideje volt, nekem időpontom van… Közeledtem az ajtó felé. Mindenki engem bámult. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy őrült. Ideges lettem, így amikor beléptem az orvoshoz, becsaptam magam mögött az ajtót. Néztek is a népek. Láttam, hogy többen összesúgtak.

 – Üljön csak le ide, Miss Goldenwhite! – mutatott rá egy betegágyra Mr. Horan.

Azt tettem, amit a férfi mondott. Ő bement egy kis szertárba. A táskámat letettem magam mellé. A pasas hozott ki magával egy fülvizsgáló szerkezetet.

 – Az édesanyja merre van? – fordult felém.

 – Kint maradt, mivel nagyon sokan vannak, és nem volt hely, hogy leparkoljon.

Mr. Horan bólintott egyet, majd titokzatosan elmosolyodott. Közben pakolászott, és a fülvizsgáló szerkezetet állítgatta lehajolva.

 – Igen, igen. Ma nagyon forgalmas napunk van.

Felnézett rám, mélyen a szemeimbe nézett, és gonoszan vigyorgott. Ezt nem tudtam, mire véljem.

– Hogyhogy most ilyen sok beteg van?

– Tudja, ez az új korva vírus nagyon elterjedt a városban, egyre többen fordulnak hozzám evvel a problémával.

– Korva vírus? — érdeklődtem.

– Ez egy fülbetegség. Egy úgynevezett loinen parazita, ami egy parányi füllakó ízeltlábú, a tojásait a dobhártya falára rakja le. Ahogy növekednek a tojások, a hallójárat eldugul. Ezeket nem lehet sehogy sem elpusztítani, csak egy, a korva vírus ellen kifejlesztett fülcseppel.

– Értem… – bólogattam tudálékosan. Dr. Horan elmosolyodott.

– Akkor kezdhetjük az utolsó vizsgálatot, Miss Goldenwhite?

– Persze ­– mondtam.

Csak végezzünk vele! Már nagyon szeretném tudni, mi okozza a rossz hallásomat, és hogy milyen betegségem is van valójában. Az orvos rám rakott egy fejhallgatót, amihez egy kis fekete vezérlőkar csatlakozott. Gondolom, az a hangszabályozó. A Mr. kezébe vette.

– Már tudja, hogyan működik az eljárás. Hangokat fog hallani a jobb vagy a bal fülénél. Mutasson majd rá, melyiknél hallja! – mosolygott megint olyan furcsán, mint az előbb.

Elkezdődött a vizsgálat. A doki a vezérlőkaron lévő gombokat nyomkodta, közben engem nézett. Már a nézése is eléggé érdekes volt. Amikor a szemembe pillant, kényelmetlen és túlontúl idegen érzés fog el. Bár nem félek Bobby Horan-tól, ha ránézek, mégis rettegek. Vagy hallucinálok, vagy ő tényleg nem emberi lény. Nagy, horgas orra van, az arcán egy csomó sebhely, és a keze is elég furcsa: az ujjai végén mintha nem is körmök, hanem karmok lennének, bár ezt még sosem vettem jobban szemügyre.

A férfi anyával mindig úgy beszélget, mintha rokonok lennének. Sokszor én sem értem, miről folyik a diskurálás, de elég jól megértik egymást. Valóban el lehet beszélgetni ezzel a dokival, mert roppant kedves, nem úgy, mint más orvos. Még én is tudok vele cseverészni, de én egyáltalán nem oly módon, mint az édesanyám. Néha mérget vennék rá, hogy flörtölnek egymással. Viszont ez lehetetlen, mert anya és apa szeretik egymást, Bobby doktornak is van egy felesége meg egy fia. Nem hiszem, hogy ez valóban így lenne, de időnként akkor is így érzem. Még akkor is, ha az orvos egy gyíkszerű teremtmény.

A hangokat egész jól hallottam, ami eléggé meglepett engem.

Meglehetősen furcsa volt az egész, mert nem csak szimpla hangok voltak. Emberi hangok, de valahogy… mégsem emberiek voltak. Ugyanolyanok, mint amiket mostanában hallani szoktam. De most tanácsokat mondogattak nekem, miközben azt kellett megfigyelnem, melyik fülemből hallom a hangokat.

Ne higgy neki!

– Innen – mutattam rá a bal fülemre.

Ő rossz ember, te közénk tartozol!

– Ebből – böktem a jobbra.

Csak a válaszokra vársz?

– Ez.

Hidd el, meg fogod érteni.

– Ezt is innen.

Csak magadban bízhatsz!

– Ez.

Ez a „Csak magadban bízhatsz!” volt az utolsó hang, mert Dr. Horan letette a kezében lévő irányítókart. Elővett egy papírt, és lejegyzett rá valamit. Majd ismét felém fordult.

– Remek! – bólintott meglepetten, majd levette a fejhallgatót a fejemről.

Elégedetten elrakta a többi eszközzel együtt a szertárba. Közben én felálltam az ágyról, a kistáskámat a kezembe vettem. Az orvos visszajött egy nagy köteg irattal együtt. Rám mosolygott, ismételten. Az okmányokat nyújtotta felém. A kezembe nyomta őket. Már nagyon kíváncsi voltam, mit fog szólni.

– Itt is van. Tökéletes a hallása. Azt viszont javaslom, forduljanak pszichológushoz.

Nem voltam benne teljesen biztos, hogy jól értettem-e, amit hallottam. Tökéletes a hallásom. Mi? Nekem? És hogy menjek el pszichológushoz? Szerintem ez a doki nem józan. KISKOROM ÓTA ROSSZ A HALLÁSOM. Hogy lehetne tökéletes? Nem hallok jól. Erre Bobby Horan, a diplomás fülgégész azt mondja, kifogástalan. Hát jó, rendben. Akkor egy hónap múlva elmegyünk Amerikába. Ott majd megmondják, mi a probléma.

Minek küld el pszichológushoz? Honnan tudja egyáltalán, hogy hallucinálok? Ki mondta el neki, hogy különös jelenségeknek vagyok a szemtanúja, amikben senki nem hisz? Anya lehetett. Csakis ő.

– Viszlát! – köszöntem el.

Mr. Horan helyettem kinyitotta az ajtót, és a kezével mutogatott.

– Csak tessék!

Kiléptem, ő pedig jött utánam. Hívta a következő pácienst. Én elindultam kifelé. Még visszapillantottam a dilinyós dokira. Nem lepett meg: Ő is ugyanezt tette, sőt az a gyagyás mosolya sem maradhatott le utoljára. Hagytam is, nem törődtem vele. Gondolom, neki is van elég baja. A legnagyobb, hogy én biztosan nem adtam volna neki diplomát.

Teljesen idegesen léptem ki az épületből. Alig vártam, hogy hazamehessek.

Anya a kocsiban ült a kormányt fogva, és várt engem. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam az autóba. Anya amint meglátta a papírokat, elvette tőlem, és berakta őket a kesztyűtartóba. Aranyosan rám nevetett. Visszamosolyogtam rá, de ez csak egy félmosoly volt.

– Na, mizu? – kérdezte.

– Semmi… – sóhajtottam. – Ez a doki egy tökfej!

Anya meglepődött.

– Tökfej? Miért? Mit csinált?

Fújtam egyet, és a fejemet ráztam.

– Nem hiszem el, anya! Azt mondta, hogy tökéletes a hallásom, és hogy menjek el pszichológushoz. Nem kell magyarázkodnod. Tudom, hogy az utóbbit azért mondta, mert vele is szívesen pletykálsz a te nem normális lányodról! – vágtam a fejéhez egy szusszal.

– Hogy érted ezt, kicsim?

– Anya! – ordítottam rá. – Lou és Caroline szívesen hallgatja a te sztorijaidat, de az orvosomnak nem kellett volna beszámolnod az én ügy…

A mondatomat félbeszakította, hogy édesanyám kinevetett engem. Közben lassan el is indultunk a járművel.

– Anya! – kiabáltam rá megint. – Szerinted ez vicces?

Még mindig nem hagyta abba. Kezdtem ideges lenni. Komolyan nem értettem, mi olyan szórakoztató azon, hogy bosszankodom miatta. Végül nagy nehezen abbahagyta a nevetést, és rám figyelt.

– Kicsim! Igen, elmondtam neki egy-két dolgot, de nem kell annyira komolyan venned! Bobby csak viccelni próbált.

– Viccelni próbált – ismételtem feldúltan. – Miért kell viccelődni azon, hogy nem vagyok egészséges? Anya! Mondd, miért kell folyton mindenkinek mindent elmondanod rólam? Á, nem is mindent! Csak a rossz dolgokat tudod elmondani. Jaj, a lányom milyen egy süket, sosem érti, amit mondok. A lányom ilyen hülye, olyan hülye… Azt miért nem mondod, hogy a lányod kivételesen jól teljesített az érettségin? Miért nem?

Majdnem sírógörcsöt kaptam, de amint legördült két könnycsepp a szememből, visszafojtottam. Nem szeretném, hogy bárki is érezze, milyen gyenge vagyok lelkileg. Nagyon nehéz volt, de nem szabadott sírnom.

Anya teljesen megrendült. Nem is sejtette, milyen lelki gondokkal küszködöm már nagyon régóta. Annyira meglepődött, hogy majdnem elfelejtett fékezni a zebránál. Majdnem elütött egy fiút. Ettől majdnem szívbajt kaptam. A gyalogos srác nyugodtan átsétált az úttesten, mintha mi sem történt volna. Nem volt se ijedt, se mérges. Aztán pár másodpercre belenézett a szemembe. Az út közepén. Mi arra vártunk, hogy menjen már át a járdára. Ehelyett lassan sétált, oldalogva, és rám nézett. Anya ül a vezetőülésben, ő volt az, aki majdnem elütötte. Mégis az ÉN szemeimbe bámult.

Kénytelen voltam észrevenni, hogy a fickó valami mutáns lény. Nem, semmilyen furcsa testrésze nem volt. Úgy nézett ki, mint egy ember. Rövid, barna haja volt, borostás arca, átlagos emberi öltözéke. A feje rendben volt, a karja is, a lába szintén… az egész teste. De szerintem mégsem ember. Nem tudom, mi. Egyetlen dolog volt, ami egészében abszurd volt: a szeme. Igazából azon is csak egy furcsát vettem észre. Kéken fénylett, de valójában nem kék színű volt. Megállapítani nem tudtam, milyen. Mostanában már mindenki mutálódik: rájöttem, hogy az orvosom sem ember, a legtöbb ecroni szenved a korva vírustól, és ha mindez nem elég, ilyen furcsa fiúk mászkálnak az úton.

– Anya! – böktem meg a kezemmel. – Nézd már!

Anya engem nézett még mindig a meglepettségétől, a srácot meg nem vette észre, ezért gyorsan felé fordultam, és mutogattam a legényre. Végre rávetette tekintetét. Fürkészte, nagy szemekkel bámulta. Majd megint rám nézett.

– Mi az, Chloe?

Nem vett észre semmit, nem értette, mit kell néznie.

– Nem látsz rajta semmi különöset?

– Nem. Kéne?

– Ezt ugye nem mondod komolyan?! Nem vetted észre, hogy...

Visszanéztem a fiúra, aki már majdnem átért a járdára, és abban a pillanatban belém ragadt a szó. A szeme már nem volt olyan. Komolyan, nekem már szemészetre is el kéne mennem.

– Tényleg nem csúnya. – szólalt meg anya. A homlokomhoz kaptam.

– Nem az… Láttam rajta valamit.

– Mit?

– Teljesen mindegy. Hagyjuk is! Hol tartottunk? – elgondolkodtam.

– Éppen rávilágítottál arra, milyen szemtelen módon beszéllek ki, és hogy mennyire nem törődöm a lányom érzéseivel… – sütötte le a szemét anya.

Tágra nyíltak kék, amúgy is elég nagy szemei. Mintha most akarna először bocsánatot kérni. Megint majdnem könnyeztem, ő pedig megsimította az arcomat.

– Kicsim, nem is sejtettem, hogy ez ennyire zavar téged… hogy ennyire megbántalak vele – kereste a tekintetem. – Hidd el, nagyon sajnálom, tényleg! Megígérem, igyekszem változtatni a dolgokon amint módomban áll, de… mostanában nekem is nagyon zűrösek a napjaim.

Csodálkozva felnéztem.

Én nem vettem észre, hogy bármilyen gondja lett volna valaha…

– Apáddal mostanában nem túl jó a kapcsolatunk. Sokat veszekszünk…

– Veszekedtek? – lepődtem meg.

– Igen… amikor otthon vagytok, próbáljuk visszafogni az egészet, hogy ti ne legyetek a szemtanúi ennek, de hidd el, nagyon nehéz. Nem értjük meg egymást, és sok minden más is közrejátszik. Nektek nem kell részt vennetek… nem is szeretnénk, ha a ti életetekre hatnánk ezzel Alejandróval.

– Anya, ezt eddig miért nem mondtad? Nem bízol meg bennem?

– Dehogynem! Csak… nem akartalak belekeverni ebbe az egészbe…

Nem szerettem volna tovább feszegetni a témát. Anya is majdnem elsírta magát. Inkább váltottam.

–A dilidoki szerint a hallásom teljesen rendben van, nem szorulok több vizsgálatra.

– Igen? Ez hogy lehet?

– Nem tudom ­– ráztam a fejem. – Szerintem semmire nem jött rá a hallásommal kapcsolatban, ezért ezzel a válasszal akarta menteni magát, mert ugye diplomás orvos…

A papírokat kiszedtem a kesztyűtartóból, és felolvastam édesanyámnak azt, ami rajta van.

– Ezennel igazolom, hogy Chloe Meggin Goldenwhite-ról a több fülészeti vizsgálat végzése alapján kiderült, hogy az említett személy nem szenved semmiféle károsodásban. Hallása kifogástalan, nem igényel semmilyen beavatkozást, és a továbbiakban nem szükséges a fülészeti vizsgálat.

– Hm…– döbbenten rám pillantott, miközben leparkolt a házunknál lévő garázsba. – Hát akkor csak egy választásunk maradt: Irány Amerika! – mosolygott.

– Hogyne!

Anya Bobbyval kapcsolatban semmit nem cáfolt meg, hozzá sem szólt. Tudom, nagyon jóban vannak, és nem akar mondani semmi rosszat az ő cimborájáról. Tehát akkor egy hónap múlva indulunk a másik kontinensre. Fenomenális!

Édesanyám megsimította hosszú sötétbarna hajamat, majd nyomott egy puszit az arcomra.

Kiszálltunk a kocsiból. Én kezembe vettem a kistáskámat és az orvosi papírokat, aztán becikáztunk emeletes házunkba. Nem kis meglepetés fogadott. Nagy hangzavar, konfettik és lufik már az előszobában. Nem tudtam, mi van itt, de abban biztos voltam, hogy a lakásunkban tartózkodik jó nagy famíliánknak legalább a fele. Anyukámék hárman vannak testvérek, lányok. Anya részéről ráadásul bulizós az egész család, tehát kétségem sem volt afelől, hogy ők vannak itt. A partim csak jövő hét csütörtökön lesz, csak úgy pedig csak nagy ritkán jön össze a banda. Nekem végül is mindegy! Nagyon jó volt újra otthon lenni.

A táskámat és a papírokat ráraktam a szekrényre, aztán beléptem a nappaliba anya után.