2014. július 12., szombat

Back

Sziasztok! 
Már régen nem voltam itt, nem jelentkeztem, és ez indokolható az olaszországi kiruccanásommal - meg azzal,hogy ellopták a telefonomat ott...-, másrészt azzal, hogy mindig van valami programom, így nehéz begépelnem a Greynesst, de igyekszem. Valószínűleg, holnap meg is kapjátok a 3. fejezet 1. részét (mivel sok kritikát kaptam arról, hogy hosszúak a bejegyzések)!
Addig viszont több dolgot is bejelentek:

  1. A mai nap folyamán kaptam két kritikát is, melyeket először nem értettem...majd utánanéztem, és rájöttem, hogy igazuk van!!! Fogalmam sincs, hogy aki eddig olvasta az 1. fejezetet, hogyan értette meg.... azt meg főleg nem értem, hogyan keveredtek össze a jelenetek. Minden össze-vissza volt, és hálás vagyok a kritikaíróknak, hogy megemlítették nekem, mert én sosem vettem volna észre. Amikor beillesztettem a Word-ből, azt hittem, minden rendben lesz. Na, most már minden rendben van, rendbe szedtem az 1. fejezetet, így erősen ajánlott az újraolvasása!!! Remélhetőleg, így már mindent meg fogtok érteni, de ha mégsem, akkor szóljatok! :)
  2. A blog megkapta legelső trailer-jét, amit nagyon nagyon köszönök Amy Richter-nek! Az előzetes kikerült oldalra is, megtekinthetitek! :) Szerintem nagyon jó lett.
  3. Én is készítettem egy előzetest a Greyness-nek, amiben az igazi szereplők jelennek meg, de ezt is nézzétek meg, mert szerintem sok mindent elárul, és ez életem első gif-es videója! Kritikákat! :D
  4. Nagyon sok embernek nem tetszett az előző design - amit meg is értek, mert nekem sem tetszett -, ami szintén életem első próbálkozása volt...Photoshop CS3. Azóta sokat fejlődtem....és remélhetőleg az új design többeteknek elnyeri a tetszését (legalábbis örülnék neki)
  5. Megvan az 1000 megtekintés! Feliratkozók száma: 5. Nagyon nagyon köszönöm Nektek! Tervben van valami meglepetés....de semmit nem szeretnék elárulni, amíg nem biztos. 
Köszönöm a figyelmeteket! :)
xx. Lexx

2014. június 25., szerda

1D Live From San Siro

Sziasztok, srácok! Tudom, megígértem, hogy hozom a 3. részt, de nem volt még időm befejezni, mert jelenleg még mindig egy könyvön dolgozom, amit a srácoknak viszek 29-én. Tehát most a napokban nem lesz fent rész, és jelentkezni is csak jövő hét kedden tudok, mert 29-én reggel Milánóba utazom, és 1-jén jövök haza, akkor pedig meg kell írjak rengeteg élménybeszámolót meg mindent a koncertről... tudjátok, a WWA Live From San Siro DVD lesz majd, és ezért készítek plakátot is. 4 nap, és megyek!! Addig is....hiányozni fogtok, a Greyness is, de 3 éve erre a napra vártam...nagyon izgulok!!! 
Goodbye Hungary, Helloooo Italy!!! 
xx

2014. június 18., szerda

#Kritika1 , Greyness 3. HOLNAP

Sziasztok! Most nem részt hoztam...(nem is pipáltatok:( ) de ha minden igaz, holnap hozom a 3.fejezetet! :) Kaptam egy kritikát egy kedves bloggerinától, aki a Tell! nevű blogot most hozta létre. Szívből kívánok neki sok sikert a blogjához, és sok-sok köszönet a Greyness 1. kritikájáért <3

Kinézet: Erről nem írnék sokat mivel nem sokára én fogom elkészíteni a fejlécedet.
Talán annyit hogy, a jobb oldali modul sávot egy kicsit kisebbre állítanám.
Blogarchívumot a Welcome alá raknám ha nem lesz egy "Part" oldal.

Igazából ennyi. (nem pontozom)


Történet: Huhh, a részek elegendő hosszúságúak, és remekül vannak megfogalmazva. Érdekes a történet, soha nem olvastam még ilyet és be kell valljam REMEK elképesztően jól fogalmazol és annyira érdekes. A részek jól kivannak dolgozva, bár én egy kissé besz*ri  vagyok és eléggé féltem olvasás közben de akkor is! Élvezhető, furcsa dolgok vannak benne. Egyszerűen sajnálom hogy semmi értelmeset nem tudtam itt leírni de még mindig hatás alatt vagyok. Fantasztikus!
10/10*

Helyesírás: Nem láttam hibákat.
10/10

Prológus: Kellően felcsigáztad a kedélyeket! Aki elolvassa egészen biztosan belekezd a blogodba, számomra és szerintem sok más embernek is nagyon fontos a prológus vagy valami féle bevezető esetleg az első rész ha más nincs. És  az a pont amikor az olvasó eldönti hogy elolvassa-e a blogot. A te prológusod után pedig elfogják!
10/10

Mégegyszer nagyon köszönöm, és holnap érkezik a VISION!
Ui.: Kérlek, valaki pottyantson már ide valamilyen visszajelzést, hogy jó-e, vagy nem, amit csinálok...://
Előre is köszi! Puszi! x

2014. június 14., szombat

GREYNESS REAL

Srácok!
Nem tudom, hogy mennyire tetszik vagy nem tetszik a történet, de... el kell, hogy mondjam, eredetileg nem fanfiction-nek készült/készül...
Az igazi történetben sem Liam, sem Louis, sem Zayn nem szerepel... tulajdonképpen Harry és Niall sem, de az ő karakterüket "kölcsönvettem". A Greyness egyszerűen kipattant a fejemből, ahogy egész világa, egész sztorija, de a suli miatt és az elfoglaltságom miatt nemigen tudtam írni. Most eljött a nyári szünet, és folytatom, de úgy döntöttem, veletek először fanfiction változatban mutatom meg.
Életem legelső története a Szürkeség, ezért nagyon szeretném, ha kapnék néhány kommentet, amiben elmondjátok, hogy "huuuu de rossz volt ez a rész, mert...." vagy "huuu de jó volt ez a rész, mert...".
Szeretném tudni, mi az, ami jó, és mik a hibáim, mert én a kritikákból és a ti véleményetekből tanulok.
Szeretném, ha együtt átélhetnénk a Greyness születését... ha veletek egy irányba indulhatnék...:)
Szóval.... még az eredeti történethez készítetettem egy trailert, nézzétek meg, és mondjátok el róla a véleményeteket KÉÉÉÉÉÉÉÉRLEEEEEK! :) I Love You Guys! <3


2014. június 9., hétfő

Part 2 - Visitors

Sziasztok! Meghoztam a második részt, bár nem igazán aktívkodtok...:) Arra kérlek benneteket, hogy ha elolvastátok, mindenképpen pipáljatok: tetszett vagy nem. Komikat is nagyon szeretnék, amiben elmondjátok, mi az, ami jó volt, mi az, ami nem, és mi az, ami meglepett. Olvastatok hasonló sztorit? Igyekszem sietni a következő résszel, de mindenképpen pipáljatok! ;) Jó olvasást!
Ui.: Mi a véleményetek a korva vírusról? :DD


A sejtésem beigazolódott. A nagycsaládunk volt ott nálunk. Apám, a két nagypapám, Rob bácsikám és Max az Ecron-Lesam focimérkőzést nézték a plazmatévén nagy ordítozások közepette. Nálunk akár születésnapi, akár másféle családi összejövetel van, a fiúrészleg a tévé előtt nyomul, és izzadó, futkározó emberkéket néznek a készüléken, míg a női nem értelmes dolgokkal tölti el az időt. Három nagynéném és Elsa mamám egy hosszú asztal körül sürgölődtek. Nálunk már csak így szokás. Csak vacsoránál vagyunk igazán együtt, előtte és utána pedig vagy ketté, vagy több részre osztódik a csapat. Apa legtöbbször a bátyjával, Roberttel sörözget kint az udvari pavilonban. Van, hogy Max is csapódik hozzájuk. George és Jelly papa egymással osztják meg gondolataikat a fociról, női ügyekről, rólunk. A nők - Andreah, Beth és Holly néném, valamint anya és Elsa mama - mindig az éppen aktuális dolgokról pletykálnak a konyhában. 
Végül én legtöbbször egyedül ülök a szobámban, egy könyvet olvasok, vagy sétálok egyet az Aranyerdőben, ami pont a házunk mögött kezdődik. Megnyugtató, hogy néha csak úgy céltalanul bolyongok fel-alá, elmélyülve a gondolataimban. Ez egy hatalmas erdő, senki sem járt még minden zugában. Alighanem országunk, Babeel legnagyobb erdője. Sűrű lombhullató erdő platánnal, juharral és még egy csomó fafajtával, növénnyel, amiket nem tudok felsorolni, mert megszámlálhatatlan fajta van belőlük. Kedvenceim az aranyfák. Egyszerűen csodaszépek, nem hiába kapta az erdő róluk a nevét. A Beelz folyó partján van belőlük vagy száz.
 Az erdőben az a kedvenc helyem. Ha éppen nem a szobámban gubbasztok, szívesen megyek ki oda kellemes időben. Csak felmászok egy aranyfára, vagy lefekszem a talajra, és nyugodtan tudok olvasni. Anélkül, hogy hallanám az öcsém káromkodását játéktesztelés közben. Max rendkívül hangos tud lenni, nem csoda, hogy mellette nekem gondjaim lettek a hallásommal. Egyszerűen nem tud kipróbálni egy számítógépes játékot sem úgy, hogy közben ne ordibálna, és ne idegeskedne amiatt, hogy veszít valamiben. Ő jövőre végez a gimiben, és informatika szakon szeretne továbbtanulni; imádja az elektronikus kütyüket. Azt mondta, az életét így szeretné leélni, sőt nagypapiként is egész nap a konzolon fog lógni.

Ha kimegyek az Aranyerdőbe, nincsen vele gond. Ott egyedül vagyok saját magammal és az érzéseimmel. Ez nagyon fontos. Elkezdtem naplót írni, hogy ne kelljen mindent magamban tartanom, mert az nem egészséges. Igaz, nem ez a fő oka. Szeretném pár év múlva elővenni az írásaimat, hogy megnézzem, mennyit fejlődtem az évek során, milyen témák foglalkoztattak ebben az időszakban, vagy csak nevethessek egy jót, ha rossz kedvem van. Mostanában ez elég sokszor előfordul, így kétnaponta előveszem a kis könyvemet, hogy láthassam, mivel tevékenykedtem…
Amint észrevett a két nagynéném, felálltak, és elkezdtek tapsolni. A férfiak is felfigyeltek erre a tévé elől, majd feltápászkodtak, hogy engem köszöntsenek.
– Meglepetés! – kiáltották mind.
– Mi ez az egész? – mosolyogtam.
Először a nálam egy fejjel magasabb öcsém lépett oda hozzám.
–Ez az egész egy buli, amit az én okos nővérem tiszteletére tartunk – ölelt meg. – Ugye nem baj, hogy egy héttel előrébb hoztuk?
– Hát persze, hogy nem bánja! – puszilt meg Elsa mama is – Büszke vagyok rád, kicsikém!
– Hát… köszönöm! – mosolyogtam zavaromban.
Egyesével mindenki odajött hozzám gratulálni, majd anya tessékelt minket, hogy üljünk le gyorsan az asztalhoz. Nekem kellett az asztalfőt elfoglalnom, mellettem Max és anya foglalt helyet. Feltűnt, hogy az öcsém és apa között egy helyet kihagytak valakinek, de különösebben nem zavart. Megkezdtük a vacsorát, közben mesélnem kellett arról, hogyan raktam le az érettségit, és hogy mi volt a fül-orr gégészeten. A nagynénéimet nem érdekelte az, amit meséltem, oda sem figyeltek rám, egymással beszélgettek. Mindig ezt csinálják, igazából mindenki jó pofizik a családomban. Csak ilyenkor képesek akármelyik családtagjukra odafigyelni egy kicsit is, ám van, aki még ilyenkor sem, csak pár percre, amíg köszönnek egymásnak. „Szia!” „Szia! Hogy vagy?” „Jól, és te?” „Én is, köszönöm.” „Hát akkor, szerbusz!”. Nagy a családi összetartás… Mindenki csak a saját érdekeit nézi, nem örülnek a másik sikerének, mindenbe beleszólnak, ha valamit rosszul csinál valaki, vagy ha kiválóan, akkor is. Nem tetszik nekik semmi, legyen szó bármiről. Egyszer régen, még 10 évesen szerettem volna hegedülni, ám el sem kezdtem tanulni, mert azt mondták, a fülem miatt nem érdemes, úgysem lennék képes rá, hogy megtanuljak rajta játszani. Pedig Ecronban ingyenes tanfolyam indult, bárki részt vehetett volna rajta. Egyedül anya mondta azt, hogy ne törődjek velük, de így már nem volt kedvem hozzá. A másik, hogy mindenki kihasznál mindenkit, ahogyan csak lehet. A legkétszínűbb az unokatestvérem, Bertha. Együtt születtünk, így együtt is nőttünk fel. Kiskoromban is sokszor kihasznált, de erre csak pár éve jöttem rá. Példákat nem sorolok, mert mindig ideges leszek tőle. Tizenkét évesen vesztem vele össze végleg, ki sem békültünk.

 Egyetlen egy barátom volt, Niall, szerelmes is voltam belé… Bertha mindent elrontott. Téli szünet volt, én pedig elkaptam valamilyen fránya vírust, így nem tudtam elmenni a barátom szülinapi bulijába, persze az unokatestvérem elment helyettem. Amikor végre kilábaltam a betegségemből, felhívtam Niallt, de nem ő vette fel. Bertha… Azt mondta, Niall nincs ott, elkezdett velem ordibálni, és azt mondta, Niallt soha többé nem láthatom. Így is lett. Elvesztettem a legjobb barátomat, az egyetlen barátomat. Azóta nem láttam, nem tudom, mit tett vele Bertha, de nem is szeretném tudni. Sokkal jobb, ha nem tudom. Bánt nagyon, de ha tudnám, mi történt vele, sokkal rosszabb lenne. Így hát maradtam egymagam, nem is barátkoztam azóta, de nem bánom. Itt van nekem Max, és ő az öcsém, a legjobb testvér a világon, és a legjobb barátom is egyben. Azt hiszem, most ő az egyetlen barátom.  Nos, tehát Berthának meg is mondtam akkor, hogy nem szeretném őt látni gyakran a házunk körül. Nem nagyon tartotta be eddig, mert Max-szel nagyon jó a kapcsolata, de családi összejövetelekre nem szokott jönni. Tudja nagyon jól, hogy arra vannak, érezze mindenki jól magát és bulizzon. Ő csak elrontaná a hangulatot. Nem, nem szólnánk egymáshoz, messziről elkerülnénk egymás társaságát, de mégis jobb a levegő, ha nincs itt a magánszférámban. 

Miután elmeséltem nagyjából mindent, befejeztük a vacsorát. Az asztal másik felén Beth és Andreah nénikém elkezdtek sugdolózni. Én felmentem a szobámba, kimentem az erkélyre, és néztem a csillagokat. Sokat szoktam azon gondolkozni, mi lesz azokkal az emberekkel, akik itt hagyják e világot. Biztosan létezik olyan hely, vagy legalábbis hasonló, mint a Mennyország. Kell, hogy legyen valami, ahol azok az emberek, akik életük során csupa jót cselekedtek, megkapják a maguk jutalmát, akik pedig belül romlott emberek voltak, azok megkapják a maguk büntetését. Hiszem, hogy van ilyen, mert nem létezik olyan, hogy egy lény, aki élt, egyszer csak feloszlik, és semmivé lesz… Abban is teljesen biztos vagyok, hogy az elhunyt nagymamám az én őrangyalom, mert érzem. Számtalanszor merengek azon, hogy vajon tudja-e, mennyit gondolok az életemre, és arra, hogy teljesen feleslegesen vagyok itt ezen a Földön. Nem hiszem, hogy itt a helyem, nem érzem otthon magam. Sűrűn vélem azt, hogy nélkülem sokkal jobb lenne mindenkinek körülöttem. Vajon ő átérzi azokat, amiket én? Amikor a mélyben vagyok, gyorsan túllépek rajta. Ez pontosan azért van, mert ő itt van velem.

Hirtelen arra figyeltem fel, hogy már megint hangokat hallok. Vigyázz! Be fognak csapni. Nem volt sehol senki. Áthajoltam a korláton, meggyőződtem arról, hogy nem jött ki az udvarra egy árva lélek sem. Az utca is kihalt volt, az erdőből pedig csak a fák susogása hallatszott. Onnan csak róka jöhetett, de az állatok nem tudnak beszélni. A pokolba! – hallottam megint. „Csak a képzeletem játszik velem…”-gondoltam, de pont akkor, mikor átfutott az agyamon ez a mondat, az erdőből kisétált egy ismerős férfi. Halványan látszódott ki az alakja, ami azért is lehetett, mert már korom sötét volt. De akkor észrevettem, hogy akit látok, nem szabadna látnom. Vállig érő sötét haj, sötét szakáll, ami szinte az egész arcát elrejti a személynek, sötét szem, köpeny… Jézus. Már másodszor sétál az udvarunkban. Csak járkált, ide-oda fordította a fejét, nézelődött, majd felnézett rám, és feloszlott... Ott helyben elájultam volna, ha Max nem kerül oda mögém, és nem ijeszt meg.
– Te jó ég, Max! De örülök, hogy itt vagy!
Mosolygott, ahogy látta rajtam az ijedtséget.
– Na, mizu, tesó?
– Mikor jöttél ide a hátam mögé? ­– kérdeztem.
– Hát… már egy jó ideje itt állok.
Ledöbbentem, és a fák közé mutattam.
– Ugye te is láttad?
– Mit? – olyan arca volt, mintha egy ufóval állna szemben.

Körülnéztem, odahajoltam hozzá, majd a fülébe súgtam:
– Krisztust.
– Mi?! Dehogyis! Nem őrültem meg, hogy Jézuskákat lássak az udvarunkban sétálni – rám nézett, és amint észrevette az arckifejezésem, benne ragadt a szó – hm… mondd… hogy te nem láttál…
– De, láttam a két szememmel! Itt sétált, aztán rám nézett, és eltűnt.
Max a hátam mögé pillantott, szemei tágra nyíltak, majd gyorsan megfordított engem.
– Jé, itt van Jézus…!
Az öcsém csak ugratott, nem jött elő megint.
– Nagyon vicces vagy, Max…
– Figyelj, szerintem csak beképzelted magadnak… de most menjünk le, mert tudtommal van egy meglepetésed számunkra –felderült az arca.
– Rendben… - sóhajtottam.

Lementünk a többiekhez, és nem hittem a szememnek. Bertha ott állt, és anyával beszélgetett. Összehúztam a szemem, fújtam egyet. Kaján vigyorral fogadott, így látszott a foghíja. Meg tudtam volna tépni ott abban a pillanatban, amikor elmentem mellette. Igaz, alig lett volna mit kitépnem, olyan rövid haja van, mint Maxnek.
– Drága Chloe! Milyen rég láttalak! – nyújtotta volna a karját.
– Bertha – bólintottam, majd tovább mentem.
 Kimentem az udvarra. Leültem a pavilonba nagynénéimhez. Nem kellett sok idő, a lány utánam jött Max-szel együtt. Helyet foglaltak velem szemben. Én oda sem néztem, inkább az erdőt szemléltem. Sokkal érdekesebb és szebb látvány, mint a nem szívesen látott rokonom. Nem értettem, miről beszél az anyjával. Direkt halkan beszélt az én jelenlétemben, hogy még véletlenül se halljak meg semmit. Mintha nem is értem lenne ez a parti… Nem tudom, ki vagy mi hívta ide Berthát, de nagyon mérges voltam. Semmi keresnivalója itt, hívatlan vendég.
– Igaz, Chloe? – kérdezte végül.
– Tessék? – néztem rá.
Kiröhögött, és közben a nyála fröcsögött ki a szájából. Undorító volt.
– De süket vagy… nem is értem, hogyan sikerült leérettségizned.
Még jobban felidegesített. Fújtam egy jó nagyot, becsuktam a szemem, majd válaszoltam.
– Hát, sikerült.
– Épp, hogy nem buktál meg, igaz? Hallottam Max-től, milyen rémeket látsz. Neked a diliházban volna a helyed.
Mérges tekintetet vetettem az öcsémre. Azt hittem, benne megbízhatok.
– Nem látok semmilyen rémeket…
– De látsz! – vágott a szavamba – Szerintem te nem is vagy ember… - nevetett – Egy mutáns dög!
Ezt már nem bírtam tovább elviselni. Majdnem felborítottam az asztalt. Szívem szerint nekirontottam volna, de ez nem az én világom. Egyszerűen otthagytam.
– Mi van, nem játsszuk le?
Hátrafordultam. Bertha dagadt testével közeledett felém a kezét ropogtatva.
– Hm… - elnevettem magam – Már nagyon régóta vártam erre a pillanatra.
Az unokatestvérem meglökött, elkezdte a hajamat cibálni, én a háját csipkedtem. A házból mindenki kijött, minket bámultak, Max pedig felállt, és egy darabig csak ámult a lányos verekedéstől. Bertha kitépte pár hajszálamat, én meg az arcát karmolásztam. Ő ütögetett, én rugdaltam, így ment ez, ameddig Max közénk nem állt.
– Elég legyen lányok!
Max is kapott egy öklöst Berthától, de csak azért, mert befurakodott középre. Max ekkor olyan erővel, ahogyan még sosem láttam, elkapta a lány karját, és egy mozdulattal a földre vágta. Eltátottam a számat, álmomban sem gondoltam volna, hogy Max-ben ennyi erő van. Az unokatestvérem nyöszörgött, nem bírt felállni a fájdalomtól, Max haragvón nézett rám, én nem tudtam megszólalni, a többi rokonom meg csodálkozott azon, milyen gyerekesek és bolondok vagyunk. Részben igazuk is van, tényleg gyerekes viselkedés volt, de egyszerűen nem tűrtem el, hogy így beszéljen velem.
Még megnéztük a tűzijátékot, ami elvileg az én meglepetésem volt, de szinte senki nem örült neki ez a furcsa este után. Majd elment szerencsére mindenki, én pedig eltettem magam holnapra.
ѰѰѰ
Miközben Chloe az igazak álmát aludta, egy bokor felől kék fények szűrődtek az udvarba, s az ablakon keresztül a lány hálószobájába. A bokor mögött két 20 év körüli fiú lapult. Az egyiknek a szeméből, míg a másiknak az egész testéből áradt az a különös fény. Mozdulni nem mozdult egyikük sem, meredten bámultak Chloe ablakára. Barna hajú, borostás, kissé sármos kinézetű srác, amelyiknek a szeme volt különleges, a másik kócos, barna hajú, tiszta arcú. Egyikük sem félt a sötétségtől, egy porcikájuk sem rendült meg. Egyetlen pontra koncentráltak az ablakon. Aztán a borostás hirtelen megszólalt.
– Azt hiszem, kezdődik.
A kócos megingott, értetlenül nézett a barátjára, aki még mindig mozdulatlan, az ablakra bámult, s a szeméből a kék fény sugárzott.
– Mi kezdődik, Liam?
A kócos hajú már nem fénylett kéken. Ijedten nézett az égre s a cimborájára, aki még mindig komoly volt.
– Ne akard, hogy megint kioktassalak, Louis!
Liam egyre idegesebben meresztette ki szemeit, míg egyszer csak eltűnt a fény, és teljes sötétség lett. Louis rémült volt, nem értette, hogy a másik fiú miért lett hirtelen ilyen rideg. 
Nagyon ritkán érti Mr.Payne-t, de az is csak olyankor van, amikor Róla beszélgetnek. Olyankor valahogy mindig egy hullámhosszra kerülnek. Egyébként nagyon jó barátok, Liam sokszor testvéreként tekint a kócosra, ám olykor nehezen viseli a kis butus haverját. A fiú felállt, vetett még egy utolsó pillantást Chloe ablakára, majd intett Louis-nak.
– Gyere, rohanjunk!
Azzal ketten együtt eltűntek az erdő sűrűjében.
ѰѰѰ
Felébredtem hajnali kettőkor olyan halk zajokra, amiket még ébren sem biztos, hogy meghallottam volna. Bíztam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, meg vagyok hibbanva. A szemem kinyitottam, átfordultam az ágyon a másik oldalamra. Nagyon különös érzés kapott el. Mintha valaki figyelne, vagy valami ilyesmi, pedig a szobában rajtam kívül nem volt senki más. Nagyon féltem, magam sem tudom, mitől. Aztán megint felfigyeltem egy hangra. Egyértelművé vált számomra, hogy édesanyámat hallottam, ami lehetetlen, mert a szüleim szobája egy emelettel lejjebb van. Meg szerettem volna bizonyosodni arról, hogy bolond vagyok, és valóban diliházban van a helyem. Felkeltem az ágyamról, majd kiléptem a szobámból. Halkan, lábujjhegyen közlekedtem. Elmentem egészen a lépcsőig, közben egyre hangosabban hallottam a szüleim hangját. A lépcsőnél megálltam, leültem, a fejemet pedig a korláthoz szorítottam. Onnan teljesen tisztán hallottam mindent. Anya sírt, miközben apa telefonált egy férfival. Az ő mondatait is ki tudtam venni.
– Nyugodtan gyere el Maryért! Költözzetek össze, bánom is én! Legyetek boldogok, ahogy akartok! – beszélt apa magas hangon a telefonba, majd hallottam, ahogy leteszi az éjjeli szekrényre a készüléket, és anyának lekever egy hatalmas pofont.
Anya még hangosabban zokogott. Én rémülten ültem a lépcsőfokon, és kifolytak nekem is a könnyeim. Remegtem, nem tudtam, mit csináljak.
– Kérlek, Alejandro!
Puff! Még egy pofon csattant anya arcán, aztán apa is kapott egy öklöst. Anyukám a földre rogyott. Kész őrültek háza. Édesanyám mesélte, hogy mostanában apával nem túl jó a kapcsolatuk. Sokat veszekednek, de azt nem értettem, miért… Arról sem tudtam, hogy édesapám veri anyát, sőt nem is gondoltam volna róla, hogy ilyenre képes. Ezek szerint mégis.
– És a gyerekekkel mi lesz? – kérdezte anya.
– Nagyok már! Meg fogják érteni, ne aggódj ezen! Ha nem, Mr.Horan bizonyára orvosolni tudja ezt a helyzetet is, mint ahogy bármi mást…
Innentől már világos volt minden. Berohantam a szobámba, beugrottam az ágyamba, betakaróztam, próbáltam álomba sírni magam. Nem akartam agyalni azon a dolgon, ami ott lent történt, mert csak még idegesebb lettem volna. Akárhogyan is próbáltam, nem sikerült elaludnom. Valakivel muszáj volt megosztanom, és az egyetlen ember Max volt. Átmentem a szobájába, ő még nem aludt. Fejhallgató volt rajta, a legújabb számítógépes játékot tesztelte ilyen későn is. Leültem mögé az ágyára, a falat bámultam. Az öcsém észre sem vett, míg én próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Nem sikerült, annyira hihetetlennek tűnt ez az egész… Egyik pillanatban még nagy családi mulatságnak tűnik ez a buli, amit szerveztek nekem, a másikban pedig már széthullik a család, több okból is. Az életnek tényleg nincsen értelme.

2014. június 6., péntek

Part 1 - Secrets



Frissen leérettségiztem. Egy nyűg le volt tudva a vállamról. Ha úgy vesszük, hogy magántanuló leszek a Perseus Egyetemen, akkor igazából nincs több gondom, amiért stresszelnem kéne… de mivel azért szükséges az itthon tanulásom, mert nem mehetek rendesen iskolába, nem vagyok normális gyerek, ezért ez elég nagy baj. Sokkal nagyobb, mint az, hogy szinte süketen kellett véghezvigyem az érettségit. Már kiskorom óta rossz a hallásom. Nem hallok mindent tisztán. Szinte mindig visszakérdezek mindenre, amit mondanak, mert van, hogy csak a felét nem értem meg, van, amikor félreértek valamit, és van, amikor csak azt látom, hogy a társamnak mozog a szája, valószínűleg hozzám beszél. Úgy érzem, mintha az én hallásom egy sokkal magasabb frekvenciára lenne beállítódva, mint a másoké. Amiket csak úgy, normális hangszínen mondanak nekem, arra nem tudok rendesen figyelni, és nem is értem, mert olyan, mintha víz alatt lennék és be lenne dugulva a hallójáratom.  A családom szerencsére megszokta, hogy van egy nem normális gyerekük. Ők életem minden pillanatában mindent kiabálva mondanak nekem. Néha kínosan is érzem magam, ha közösségi helyszínen vagyunk, ezért mondom nekik, hogy ilyenkor inkább maradjanak csendben. Anya pár hónappal ezelőtt kezdett igazán aggódni értem, mert komolyodott a dolog. A hallásom ugyanolyan, mint volt, de már hallucinálok is. Különös, furcsa emberi hangokat hallok. Először azt hittem, a lelkiismeretem vagy egy angyal súg nekem valamit. Anya bolondnak nézett, pedig ő is hisz ezekben a kedves teremtményekben. Ez azért lehet, mert én nagyon sok mindenben hiszek. Hiszek az ufókban, a szellemekben, az angyalokban, Istenben, az ördögben, vámpírokban és mindenféle mitológiai és bibliai lényben. Nemegyszer meg voltam győződve arról, hogy a már rég halott nagyanyámat láttam az ágyamon, még beszélt is hozzám. Sőt, egyszer láttam Jézust is az udvarunkban sétálni. Anya csakis az angyalokban, őrangyalokban hisz, de arról teljesen meg van győződve, hogy ők léteznek. Ők vezetnek minket az utunkon, vigyáznak ránk, és szeretetükkel árasztanak el bennünket. A családunkat többször is megvédték nagy balesetektől, még a haláltól is. Édesanyám ettől függetlenül azt mondja, ők soha nem kerülhetnek velünk nyilvános kapcsolatba, nem adhatnak semmilyen jelet a jelenlétükről… ezért tart idiótának anya.

Két-háromhetente cipel magával fülvizsgálatra, hogy megtudjuk, mi a bajom. Eddig semmit nem mondtak, de ha minden igaz, ma megyünk utoljára, és most kinyilatkoztatják a vizsgálatok eredményeit. Ha nem ismerik a betegségemet, akkor el kell utaznunk Amerikába. Ott kétségkívül megmondják.

Az orvoshoz indultunk apám rendkívül gyors BMW-jével. Anya mindig hamar szabadulni akar a rendelőből, hogy ráérjen teázgatni otthon a barátnőivel. Velük mindig arról csevegnek, hogy milyen érdekes lény vagyok, mert Ecronban vagy a környéken még sosem volt senkinek ilyen nyavalyája. A városunk nem kicsi, közel egymillión laknak itt, de senki még csak nem is hallott ilyenről, ami nekem van.

A parkoló dugig volt. Anya idegesen nézelődött körbe-körbe, mert sehol sem látott helyet, ahová leparkolhatott volna. Nagyon vicces, amikor feldúlt. Mint egy idegbajos, sikító oposszum, ami próbál a ragadozó elől menekülni.
 – Hogy kerülnek ide ennyien? Nekünk időpontunk van!
  A kérdésére szívesen válaszoltam volna úgy, hogy „Mindenkit elraboltak az űrlények, és megfertőzték őket betegségekkel.”, de tudom, hogy nem vette volna viccnek, ezért inkább csendben maradtam. Vártam még néhány percet, hátha találunk valami parkolóhelyet. Körbejártuk az épületet a kocsival, de csak nem volt.
 – Figyelj, Anya! Te megvárod, hogy legyen hely, én meg bemegyek addig, jó?
Idegesen bólintott. Kicsatoltam a biztonsági övet, kiszálltam az autóból, majd becsaptam az ajtót. Fogtam a kistáskámat, és bementem az épületbe. Azt hittem, bent kevesebben lesznek. Tévedtem. Nagyon sokan voltak. Sokkal többen, mint amennyin szoktak lenni. Dr. Horan csak azokat a betegeket vizsgálja meg, akik előre bejelentkeztek. Nekünk pedig volt időpontunk, ezért nem értettem, hogy miért vannak ott olyan sokan. Nem lehetett mindegyik bejelentkezve, mert akkor elég zsúfolt lett volna az időbeosztás… Mindenesetre elég érdekes. Nekidőltem a falnak, és a telefonomat birizgáltam. A rokonaimmal jövő héten fogjuk megünnepelni, hogy sikeres volt az érettségim. Anya tortával is készül. Én pedig arra gondoltam,  meglepem őket egy gyönyörű tűzijátékkal. Tehát felhívtam a tesómat, Maxet, hogy legyen oly kedves, és ugorjon be a PiroManic-ba, Ecron egyetlen pirotechnikaboltjába. Szólnom kellett neki, mert ma lesznek nyitva utoljára. Az üzlet vezetője elmegy egy hónapra vakációzni, a kereskedést addig bezárja biztonsági okok miatt. Legutóbb, amikor elment nyaralni a családjával, az egyik barátjára hagyta a munkát. Az a „barát” elég jól kizsebelte, majd elszökött külföldre a pénzzel együtt. Azóta nem bízza senkire a boltot.

Hirtelen azt hittem, kiszakad a dobhártyám. Fülsiketítő zajt hallottam. Mintha valaki kapargatta volna az ablakot a körmével pont itt mellettem, vagy nem is, annál sokkal, de sokkal hangosabb volt. Mintha bombát robbantottak volna a hallószervemben. Befogtam, de ÍGY is hallottam. Nem is akárhogyan! Már szinte fájdalmat okozott. Égett a fülem, és nem értettem, mi okozhatta ezt a rendkívüli zajt. Annyira fájt, hogy legörnyedtem a földre és ordítottam. Senki nem nézett felém, senki nem vett észre. Átléptek rajtam, és keresztülnéztek, mintha ott sem lettem volna.
A párperces kínzó valaminek vége szakadt. Mégis többórásnak éreztem. Végigmértem a teremben lévő embereket még egyszer. Egyikük sem rezdült, ezek szerint csak én hallottam.  Ez nem lehetséges. Ilyen hangos zajt mindenkinek hallania kellett. De csak én vágtam savanyú képet, és csak én tartottam a kezemet az arcom mellett. Csak én voltam földre esve, mégsem figyeltek rám az emberek. Úgy éreztem, rajtam kívül senki nincs abban a rendelőben, pedig nagyon is voltak.
Majd megint elkezdődött. Ugyanolyan zavaró, fájó volt, mint az előbb, csak most sokkal tovább tartott. Csatlakozott hozzá egy vékony, sikolyszerű hang is. Így lehetetlennek éreztem, hogy valaha is hallani fogok megint. Mi a fene volt ez?

Észrevettem, hogy egy magas nő közeledik felém, majd lehajol hozzám, és megfogja a vállamat.
– Segíthetek valamit?
Ezt is csak úgy hallottam, ahogy egész eddigi életemben. Mintha víz alá lennék merülve, és be lenne dugulva a hallójáratom. Még mindig nem értettem, hogy lehet az, hogy rajtam kívül senki más nem hallotta. De, biztosan őket is kínozta. Felnéztem a nőre.
– Nem, köszönöm! Bizonyára magának is rendkívül fáj... Maga szerint mi volt ez a borzasztó nagy zaj?
Az asszony úgy nézett rám, mintha bolond lennék. Megfogta a homlokomat. Sajnálkozott. Ezt már megszoktam. Aki nem ismer engem, az így viselkedik. Azt hiszik, hogy komoly fogyatékossággal küszködöm, és segíteni akarnak rajtam.
 – Jova? Hiva ovo?
 – Mi? Elnézést, mit mondott?
 – Hívjam az orvost?
Értetlenül vetítettem rá a tekintetem. Felhúztam a szemöldökömet.
 – Orvost? Dehogyis. Nincs semmi bajom – kiabáltam.
Nem figyelt rám. Oldalra nézett, majd elsuhant a dokihoz, aki épp nyitotta ki az ajtót, és hívta volna a következő beteget. A nő, aki az előbb még előttem állt, rám mutogatott, magyarázott valamit Mr. Horan-nak, mire az bólintott, és intett nekem, hogy menjek be. Ideje volt, nekem időpontom van… Közeledtem az ajtó felé. Mindenki engem bámult. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy őrült. Ideges lettem, így amikor beléptem az orvoshoz, becsaptam magam mögött az ajtót. Néztek is a népek. Láttam, hogy többen összesúgtak.

 – Üljön csak le ide, Miss Goldenwhite! – mutatott rá egy betegágyra Mr. Horan.
Azt tettem, amit a férfi mondott. Ő bement egy kis szertárba. A táskámat letettem magam mellé. A pasas hozott ki magával egy fülvizsgáló szerkezetet.
 – Az édesanyja merre van? – fordult felém.
 – Kint maradt, mivel nagyon sokan vannak, és nem volt hely, hogy leparkoljon.
Mr. Horan bólintott egyet, majd titokzatosan elmosolyodott. Közben pakolászott, és a fülvizsgáló szerkezetet állítgatta lehajolva.
 – Igen, igen. Ma nagyon forgalmas napunk van.
Felnézett rám, mélyen a szemeimbe nézett, és gonoszan vigyorgott. Ezt nem tudtam, mire véljem.
– Hogyhogy most ilyen sok beteg van?
– Tudja, ez az új korva vírus nagyon elterjedt a városban, egyre többen fordulnak hozzám evvel a problémával.
– Korva vírus? — érdeklődtem.
– Ez egy fülbetegség. Egy úgynevezett loinen parazita, ami egy parányi füllakó ízeltlábú, a tojásait a dobhártya falára rakja le. Ahogy növekednek a tojások, a hallójárat eldugul. Ezeket nem lehet sehogy sem elpusztítani, csak egy, a korva vírus ellen kifejlesztett fülcseppel.
– Értem… – bólogattam tudálékosan. Dr. Horan elmosolyodott.
– Akkor kezdhetjük az utolsó vizsgálatot, Miss Goldenwhite?
– Persze ­– mondtam.
Csak végezzünk vele! Már nagyon szeretném tudni, mi okozza a rossz hallásomat, és hogy milyen betegségem is van valójában. Az orvos rám rakott egy fejhallgatót, amihez egy kis fekete vezérlőkar csatlakozott. Gondolom, az a hangszabályozó. A Mr. kezébe vette.
– Már tudja, hogyan működik az eljárás. Hangokat fog hallani a jobb vagy a bal fülénél. Mutasson majd rá, melyiknél hallja! – mosolygott megint olyan furcsán, mint az előbb.
Elkezdődött a vizsgálat. A doki a vezérlőkaron lévő gombokat nyomkodta, közben engem nézett. Már a nézése is eléggé érdekes volt. Amikor a szemembe pillant, kényelmetlen és túlontúl idegen érzés fog el. Bár nem félek Bobby Horan-tól, ha ránézek, mégis rettegek. Vagy hallucinálok, vagy ő tényleg nem emberi lény. Nagy, horgas orra van, az arcán egy csomó sebhely, és a keze is elég furcsa: az ujjai végén mintha nem is körmök, hanem karmok lennének, bár ezt még sosem vettem jobban szemügyre.
A férfi anyával mindig úgy beszélget, mintha rokonok lennének. Sokszor én sem értem, miről folyik a diskurálás, de elég jól megértik egymást. Valóban el lehet beszélgetni ezzel a dokival, mert roppant kedves, nem úgy, mint más orvos. Még én is tudok vele cseverészni, de én egyáltalán nem oly módon, mint az édesanyám. Néha mérget vennék rá, hogy flörtölnek egymással. Viszont ez lehetetlen, mert anya és apa szeretik egymást, Bobby doktornak is van egy felesége meg egy fia. Nem hiszem, hogy ez valóban így lenne, de időnként akkor is így érzem. Még akkor is, ha az orvos egy gyíkszerű teremtmény.
A hangokat egész jól hallottam, ami eléggé meglepett engem.
Meglehetősen furcsa volt az egész, mert nem csak szimpla hangok voltak. Emberi hangok, de valahogy… mégsem emberiek voltak. Ugyanolyanok, mint amiket mostanában hallani szoktam. De most tanácsokat mondogattak nekem, miközben azt kellett megfigyelnem, melyik fülemből hallom a hangokat.
Ne higgy neki!
– Innen – mutattam rá a bal fülemre.
Ő rossz ember, te közénk tartozol!
– Ebből – böktem a jobbra.
Csak a válaszokra vársz?
– Ez.
Hidd el, meg fogod érteni.
– Ezt is innen.
Csak magadban bízhatsz!
– Ez.
Ez a „Csak magadban bízhatsz!” volt az utolsó hang, mert Dr. Horan letette a kezében lévő irányítókart. Elővett egy papírt, és lejegyzett rá valamit. Majd ismét felém fordult.
– Remek! – bólintott meglepetten, majd levette a fejhallgatót a fejemről.
Elégedetten elrakta a többi eszközzel együtt a szertárba. Közben én felálltam az ágyról, a kistáskámat a kezembe vettem. Az orvos visszajött egy nagy köteg irattal együtt. Rám mosolygott, ismételten. Az okmányokat nyújtotta felém. A kezembe nyomta őket. Már nagyon kíváncsi voltam, mit fog szólni.
– Itt is van. Tökéletes a hallása. Azt viszont javaslom, forduljanak pszichológushoz.
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy jól értettem-e, amit hallottam. Tökéletes a hallásom. Mi? Nekem? És hogy menjek el pszichológushoz? Szerintem ez a doki nem józan. KISKOROM ÓTA ROSSZ A HALLÁSOM. Hogy lehetne tökéletes? Nem hallok jól. Erre Bobby Horan, a diplomás fülgégész azt mondja, kifogástalan. Hát jó, rendben. Akkor egy hónap múlva elmegyünk Amerikába. Ott majd megmondják, mi a probléma.
Minek küld el pszichológushoz? Honnan tudja egyáltalán, hogy hallucinálok? Ki mondta el neki, hogy különös jelenségeknek vagyok a szemtanúja, amikben senki nem hisz? Anya lehetett. Csakis ő.
– Viszlát! – köszöntem el.
Mr. Horan helyettem kinyitotta az ajtót, és a kezével mutogatott.
– Csak tessék!
Kiléptem, ő pedig jött utánam. Hívta a következő pácienst. Én elindultam kifelé. Még visszapillantottam a dilinyós dokira. Nem lepett meg: Ő is ugyanezt tette, sőt az a gyagyás mosolya sem maradhatott le utoljára. Hagytam is, nem törődtem vele. Gondolom, neki is van elég baja. A legnagyobb, hogy én biztosan nem adtam volna neki diplomát.
Teljesen idegesen léptem ki az épületből. Alig vártam, hogy hazamehessek.
Anya a kocsiban ült a kormányt fogva, és várt engem. Kinyitottam az ajtót, majd beszálltam az autóba. Anya amint meglátta a papírokat, elvette tőlem, és berakta őket a kesztyűtartóba. Aranyosan rám nevetett. Visszamosolyogtam rá, de ez csak egy félmosoly volt.
– Na, mizu? – kérdezte.
– Semmi… – sóhajtottam. – Ez a doki egy tökfej!
Anya meglepődött.
– Tökfej? Miért? Mit csinált?
Fújtam egyet, és a fejemet ráztam.
– Nem hiszem el, anya! Azt mondta, hogy tökéletes a hallásom, és hogy menjek el pszichológushoz. Nem kell magyarázkodnod. Tudom, hogy az utóbbit azért mondta, mert vele is szívesen pletykálsz a te nem normális lányodról! – vágtam a fejéhez egy szusszal.
– Hogy érted ezt, kicsim?
– Anya! – ordítottam rá. – Lou és Caroline szívesen hallgatja a te sztorijaidat, de az orvosomnak nem kellett volna beszámolnod az én ügy…
A mondatomat félbeszakította, hogy édesanyám kinevetett engem. Közben lassan el is indultunk a járművel.
– Anya! – kiabáltam rá megint. – Szerinted ez vicces?
Még mindig nem hagyta abba. Kezdtem ideges lenni. Komolyan nem értettem, mi olyan szórakoztató azon, hogy bosszankodom miatta. Végül nagy nehezen abbahagyta a nevetést, és rám figyelt.
– Kicsim! Igen, elmondtam neki egy-két dolgot, de nem kell annyira komolyan venned! Bobby csak viccelni próbált.
– Viccelni próbált – ismételtem feldúltan. – Miért kell viccelődni azon, hogy nem vagyok egészséges? Anya! Mondd, miért kell folyton mindenkinek mindent elmondanod rólam? Á, nem is mindent! Csak a rossz dolgokat tudod elmondani. Jaj, a lányom milyen egy süket, sosem érti, amit mondok. A lányom ilyen hülye, olyan hülye… Azt miért nem mondod, hogy a lányod kivételesen jól teljesített az érettségin? Miért nem?
Majdnem sírógörcsöt kaptam, de amint legördült két könnycsepp a szememből, visszafojtottam. Nem szeretném, hogy bárki is érezze, milyen gyenge vagyok lelkileg. Nagyon nehéz volt, de nem szabadott sírnom.
Anya teljesen megrendült. Nem is sejtette, milyen lelki gondokkal küszködöm már nagyon régóta. Annyira meglepődött, hogy majdnem elfelejtett fékezni a zebránál. Majdnem elütött egy fiút. Ettől majdnem szívbajt kaptam. A gyalogos srác nyugodtan átsétált az úttesten, mintha mi sem történt volna. Nem volt se ijedt, se mérges. Aztán pár másodpercre belenézett a szemembe. Az út közepén. Mi arra vártunk, hogy menjen már át a járdára. Ehelyett lassan sétált, oldalogva, és rám nézett. Anya ül a vezetőülésben, ő volt az, aki majdnem elütötte. Mégis az ÉN szemeimbe bámult.
Kénytelen voltam észrevenni, hogy a fickó valami mutáns lény. Nem, semmilyen furcsa testrésze nem volt. Úgy nézett ki, mint egy ember. Rövid, barna haja volt, borostás arca, átlagos emberi öltözéke. A feje rendben volt, a karja is, a lába szintén… az egész teste. De szerintem mégsem ember. Nem tudom, mi. Egyetlen dolog volt, ami egészében abszurd volt: a szeme. Igazából azon is csak egy furcsát vettem észre. Kéken fénylett, de valójában nem kék színű volt. Megállapítani nem tudtam, milyen. Mostanában már mindenki mutálódik: rájöttem, hogy az orvosom sem ember, a legtöbb ecroni szenved a korva vírustól, és ha mindez nem elég, ilyen furcsa fiúk mászkálnak az úton.
– Anya! – böktem meg a kezemmel. – Nézd már!
Anya engem nézett még mindig a meglepettségétől, a srácot meg nem vette észre, ezért gyorsan felé fordultam, és mutogattam a legényre. Végre rávetette tekintetét. Fürkészte, nagy szemekkel bámulta. Majd megint rám nézett.
– Mi az, Chloe?
Nem vett észre semmit, nem értette, mit kell néznie.
– Nem látsz rajta semmi különöset?
– Nem. Kéne?
– Ezt ugye nem mondod komolyan?! Nem vetted észre, hogy...
Visszanéztem a fiúra, aki már majdnem átért a járdára, és abban a pillanatban belém ragadt a szó. A szeme már nem volt olyan. Komolyan, nekem már szemészetre is el kéne mennem.
– Tényleg nem csúnya. – szólalt meg anya. A homlokomhoz kaptam.
– Nem az… Láttam rajta valamit.
– Mit?
– Teljesen mindegy. Hagyjuk is! Hol tartottunk? – elgondolkodtam.
– Éppen rávilágítottál arra, milyen szemtelen módon beszéllek ki, és hogy mennyire nem törődöm a lányom érzéseivel… – sütötte le a szemét anya.
Tágra nyíltak kék, amúgy is elég nagy szemei. Mintha most akarna először bocsánatot kérni. Megint majdnem könnyeztem, ő pedig megsimította az arcomat.
– Kicsim, nem is sejtettem, hogy ez ennyire zavar téged… hogy ennyire megbántalak vele – kereste a tekintetem. – Hidd el, nagyon sajnálom, tényleg! Megígérem, igyekszem változtatni a dolgokon amint módomban áll, de… mostanában nekem is nagyon zűrösek a napjaim.
Csodálkozva felnéztem.
Én nem vettem észre, hogy bármilyen gondja lett volna valaha…
– Apáddal mostanában nem túl jó a kapcsolatunk. Sokat veszekszünk…
– Veszekedtek? – lepődtem meg.
– Igen… amikor otthon vagytok, próbáljuk visszafogni az egészet, hogy ti ne legyetek a szemtanúi ennek, de hidd el, nagyon nehéz. Nem értjük meg egymást, és sok minden más is közrejátszik. Nektek nem kell részt vennetek… nem is szeretnénk, ha a ti életetekre hatnánk ezzel Alejandróval.
– Anya, ezt eddig miért nem mondtad? Nem bízol meg bennem?
– Dehogynem! Csak… nem akartalak belekeverni ebbe az egészbe…
Nem szerettem volna tovább feszegetni a témát. Anya is majdnem elsírta magát. Inkább váltottam.
–A dilidoki szerint a hallásom teljesen rendben van, nem szorulok több vizsgálatra.
– Igen? Ez hogy lehet?
– Nem tudom ­– ráztam a fejem. – Szerintem semmire nem jött rá a hallásommal kapcsolatban, ezért ezzel a válasszal akarta menteni magát, mert ugye diplomás orvos…
A papírokat kiszedtem a kesztyűtartóból, és felolvastam édesanyámnak azt, ami rajta van.
– Ezennel igazolom, hogy Chloe Meggin Goldenwhite-ról a több fülészeti vizsgálat végzése alapján kiderült, hogy az említett személy nem szenved semmiféle károsodásban. Hallása kifogástalan, nem igényel semmilyen beavatkozást, és a továbbiakban nem szükséges a fülészeti vizsgálat.
– Hm…– döbbenten rám pillantott, miközben leparkolt a házunknál lévő garázsba. – Hát akkor csak egy választásunk maradt: Irány Amerika! – mosolygott.
– Hogyne!
Anya Bobbyval kapcsolatban semmit nem cáfolt meg, hozzá sem szólt. Tudom, nagyon jóban vannak, és nem akar mondani semmi rosszat az ő cimborájáról. Tehát akkor egy hónap múlva indulunk a másik kontinensre. Fenomenális!
Édesanyám megsimította hosszú sötétbarna hajamat, majd nyomott egy puszit az arcomra.
Kiszálltunk a kocsiból. Én kezembe vettem a kistáskámat és az orvosi papírokat, aztán becikáztunk emeletes házunkba. Nem kis meglepetés fogadott. Nagy hangzavar, konfettik és lufik már az előszobában. Nem tudtam, mi van itt, de abban biztos voltam, hogy a lakásunkban tartózkodik jó nagy famíliánknak legalább a fele. Anyukámék hárman vannak testvérek, lányok. Anya részéről ráadásul bulizós az egész család, tehát kétségem sem volt afelől, hogy ők vannak itt. A partim csak jövő hét csütörtökön lesz, csak úgy pedig csak nagy ritkán jön össze a banda. Nekem végül is mindegy! Nagyon jó volt újra otthon lenni.
A táskámat és a papírokat ráraktam a szekrényre, aztán beléptem a nappaliba anya után.







Greyness - Prológus

Nem hittem a fülemnek. Ez az idegen srác, aki nem is ismer, azt állítja, hogy nekem ez a küldetésem. EZ, hogy meghalljam, amit mások nem hallhatnak meg. Azért, hogy megvédjem a Világunkat. Ráadásul EZT a Világunkat, ami nem is az, aminek hittem. Szürkék...angyalok! Micsoda sületlenség! Jó...az igaz, hogy mostanában nagyon sok...tényleg rengeteg furcsa dolog történt velem, de erre nem magyarázat az, amit itt mesél nekem. De végül is hinnem kell neki. Ő az egyetlen, akiben talán megbízhatok. Nekem sem hitt senki az utóbbi időben. HINNEM KELL NEKI!
 – Szóval azt mondod, én egy Halló vagyok, te pedig egy...
 – Látó! – fejezte be helyettem a mondatot.
Elgondolkodtam. Ha valóban igaz, amiket mondott, akkor ez tényleg logikus. Egész életemben "süket" voltam, nem tudtam, hogy igazából ez egy álca... Neki pedig nagyon rossz a szeme, szemüveget hord, és... igen! Ezért ő a látó!
 – Léteznek még hozzánk hasonlóak?


A fiú elgondolkodott, bólintott egyet, majd elmosolyodott.
 – Igen! Látók, hallók és érzők vannak.
 – Érzők?
 – Nekik ugyanolyan érzéseik vannak, mint az ellenségeinknek. Átérzik ugyanazokat.
 – Szóval... Ha ezek a szürkék félnek valamitől, akkor ők is félnek?
 –Pontosan.

ѰѰѰ



Nem gondoltam volna, hogy a szülőföldem ennyire megváltozik körülöttem. Minden összedőlt, mint egy kártyavár. Közben eldöntöttem valamit. Ezek a lények, akikről azt hittük, hogy a társaink, mind becsapnak. Elhitetnek velünk mindenféle baromságot és azt hiszik, hogy majd rabszolgaként leéljük az életünket. Nem jól hiszik. Ugyanis soha többé nem fogok bennük megbízni. Az égvilágon semmit nem fogok elhinni. Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzám érjenek.
Igen, gyenge voltam. Nem is akármennyire. De most már tudom, hogy ERRE születtem.