2014. június 9., hétfő

Part 2 - Visitors

Sziasztok! Meghoztam a második részt, bár nem igazán aktívkodtok...:) Arra kérlek benneteket, hogy ha elolvastátok, mindenképpen pipáljatok: tetszett vagy nem. Komikat is nagyon szeretnék, amiben elmondjátok, mi az, ami jó volt, mi az, ami nem, és mi az, ami meglepett. Olvastatok hasonló sztorit? Igyekszem sietni a következő résszel, de mindenképpen pipáljatok! ;) Jó olvasást!
Ui.: Mi a véleményetek a korva vírusról? :DD


A sejtésem beigazolódott. A nagycsaládunk volt ott nálunk. Apám, a két nagypapám, Rob bácsikám és Max az Ecron-Lesam focimérkőzést nézték a plazmatévén nagy ordítozások közepette. Nálunk akár születésnapi, akár másféle családi összejövetel van, a fiúrészleg a tévé előtt nyomul, és izzadó, futkározó emberkéket néznek a készüléken, míg a női nem értelmes dolgokkal tölti el az időt. Három nagynéném és Elsa mamám egy hosszú asztal körül sürgölődtek. Nálunk már csak így szokás. Csak vacsoránál vagyunk igazán együtt, előtte és utána pedig vagy ketté, vagy több részre osztódik a csapat. Apa legtöbbször a bátyjával, Roberttel sörözget kint az udvari pavilonban. Van, hogy Max is csapódik hozzájuk. George és Jelly papa egymással osztják meg gondolataikat a fociról, női ügyekről, rólunk. A nők - Andreah, Beth és Holly néném, valamint anya és Elsa mama - mindig az éppen aktuális dolgokról pletykálnak a konyhában. 
Végül én legtöbbször egyedül ülök a szobámban, egy könyvet olvasok, vagy sétálok egyet az Aranyerdőben, ami pont a házunk mögött kezdődik. Megnyugtató, hogy néha csak úgy céltalanul bolyongok fel-alá, elmélyülve a gondolataimban. Ez egy hatalmas erdő, senki sem járt még minden zugában. Alighanem országunk, Babeel legnagyobb erdője. Sűrű lombhullató erdő platánnal, juharral és még egy csomó fafajtával, növénnyel, amiket nem tudok felsorolni, mert megszámlálhatatlan fajta van belőlük. Kedvenceim az aranyfák. Egyszerűen csodaszépek, nem hiába kapta az erdő róluk a nevét. A Beelz folyó partján van belőlük vagy száz.
 Az erdőben az a kedvenc helyem. Ha éppen nem a szobámban gubbasztok, szívesen megyek ki oda kellemes időben. Csak felmászok egy aranyfára, vagy lefekszem a talajra, és nyugodtan tudok olvasni. Anélkül, hogy hallanám az öcsém káromkodását játéktesztelés közben. Max rendkívül hangos tud lenni, nem csoda, hogy mellette nekem gondjaim lettek a hallásommal. Egyszerűen nem tud kipróbálni egy számítógépes játékot sem úgy, hogy közben ne ordibálna, és ne idegeskedne amiatt, hogy veszít valamiben. Ő jövőre végez a gimiben, és informatika szakon szeretne továbbtanulni; imádja az elektronikus kütyüket. Azt mondta, az életét így szeretné leélni, sőt nagypapiként is egész nap a konzolon fog lógni.

Ha kimegyek az Aranyerdőbe, nincsen vele gond. Ott egyedül vagyok saját magammal és az érzéseimmel. Ez nagyon fontos. Elkezdtem naplót írni, hogy ne kelljen mindent magamban tartanom, mert az nem egészséges. Igaz, nem ez a fő oka. Szeretném pár év múlva elővenni az írásaimat, hogy megnézzem, mennyit fejlődtem az évek során, milyen témák foglalkoztattak ebben az időszakban, vagy csak nevethessek egy jót, ha rossz kedvem van. Mostanában ez elég sokszor előfordul, így kétnaponta előveszem a kis könyvemet, hogy láthassam, mivel tevékenykedtem…
Amint észrevett a két nagynéném, felálltak, és elkezdtek tapsolni. A férfiak is felfigyeltek erre a tévé elől, majd feltápászkodtak, hogy engem köszöntsenek.
– Meglepetés! – kiáltották mind.
– Mi ez az egész? – mosolyogtam.
Először a nálam egy fejjel magasabb öcsém lépett oda hozzám.
–Ez az egész egy buli, amit az én okos nővérem tiszteletére tartunk – ölelt meg. – Ugye nem baj, hogy egy héttel előrébb hoztuk?
– Hát persze, hogy nem bánja! – puszilt meg Elsa mama is – Büszke vagyok rád, kicsikém!
– Hát… köszönöm! – mosolyogtam zavaromban.
Egyesével mindenki odajött hozzám gratulálni, majd anya tessékelt minket, hogy üljünk le gyorsan az asztalhoz. Nekem kellett az asztalfőt elfoglalnom, mellettem Max és anya foglalt helyet. Feltűnt, hogy az öcsém és apa között egy helyet kihagytak valakinek, de különösebben nem zavart. Megkezdtük a vacsorát, közben mesélnem kellett arról, hogyan raktam le az érettségit, és hogy mi volt a fül-orr gégészeten. A nagynénéimet nem érdekelte az, amit meséltem, oda sem figyeltek rám, egymással beszélgettek. Mindig ezt csinálják, igazából mindenki jó pofizik a családomban. Csak ilyenkor képesek akármelyik családtagjukra odafigyelni egy kicsit is, ám van, aki még ilyenkor sem, csak pár percre, amíg köszönnek egymásnak. „Szia!” „Szia! Hogy vagy?” „Jól, és te?” „Én is, köszönöm.” „Hát akkor, szerbusz!”. Nagy a családi összetartás… Mindenki csak a saját érdekeit nézi, nem örülnek a másik sikerének, mindenbe beleszólnak, ha valamit rosszul csinál valaki, vagy ha kiválóan, akkor is. Nem tetszik nekik semmi, legyen szó bármiről. Egyszer régen, még 10 évesen szerettem volna hegedülni, ám el sem kezdtem tanulni, mert azt mondták, a fülem miatt nem érdemes, úgysem lennék képes rá, hogy megtanuljak rajta játszani. Pedig Ecronban ingyenes tanfolyam indult, bárki részt vehetett volna rajta. Egyedül anya mondta azt, hogy ne törődjek velük, de így már nem volt kedvem hozzá. A másik, hogy mindenki kihasznál mindenkit, ahogyan csak lehet. A legkétszínűbb az unokatestvérem, Bertha. Együtt születtünk, így együtt is nőttünk fel. Kiskoromban is sokszor kihasznált, de erre csak pár éve jöttem rá. Példákat nem sorolok, mert mindig ideges leszek tőle. Tizenkét évesen vesztem vele össze végleg, ki sem békültünk.

 Egyetlen egy barátom volt, Niall, szerelmes is voltam belé… Bertha mindent elrontott. Téli szünet volt, én pedig elkaptam valamilyen fránya vírust, így nem tudtam elmenni a barátom szülinapi bulijába, persze az unokatestvérem elment helyettem. Amikor végre kilábaltam a betegségemből, felhívtam Niallt, de nem ő vette fel. Bertha… Azt mondta, Niall nincs ott, elkezdett velem ordibálni, és azt mondta, Niallt soha többé nem láthatom. Így is lett. Elvesztettem a legjobb barátomat, az egyetlen barátomat. Azóta nem láttam, nem tudom, mit tett vele Bertha, de nem is szeretném tudni. Sokkal jobb, ha nem tudom. Bánt nagyon, de ha tudnám, mi történt vele, sokkal rosszabb lenne. Így hát maradtam egymagam, nem is barátkoztam azóta, de nem bánom. Itt van nekem Max, és ő az öcsém, a legjobb testvér a világon, és a legjobb barátom is egyben. Azt hiszem, most ő az egyetlen barátom.  Nos, tehát Berthának meg is mondtam akkor, hogy nem szeretném őt látni gyakran a házunk körül. Nem nagyon tartotta be eddig, mert Max-szel nagyon jó a kapcsolata, de családi összejövetelekre nem szokott jönni. Tudja nagyon jól, hogy arra vannak, érezze mindenki jól magát és bulizzon. Ő csak elrontaná a hangulatot. Nem, nem szólnánk egymáshoz, messziről elkerülnénk egymás társaságát, de mégis jobb a levegő, ha nincs itt a magánszférámban. 

Miután elmeséltem nagyjából mindent, befejeztük a vacsorát. Az asztal másik felén Beth és Andreah nénikém elkezdtek sugdolózni. Én felmentem a szobámba, kimentem az erkélyre, és néztem a csillagokat. Sokat szoktam azon gondolkozni, mi lesz azokkal az emberekkel, akik itt hagyják e világot. Biztosan létezik olyan hely, vagy legalábbis hasonló, mint a Mennyország. Kell, hogy legyen valami, ahol azok az emberek, akik életük során csupa jót cselekedtek, megkapják a maguk jutalmát, akik pedig belül romlott emberek voltak, azok megkapják a maguk büntetését. Hiszem, hogy van ilyen, mert nem létezik olyan, hogy egy lény, aki élt, egyszer csak feloszlik, és semmivé lesz… Abban is teljesen biztos vagyok, hogy az elhunyt nagymamám az én őrangyalom, mert érzem. Számtalanszor merengek azon, hogy vajon tudja-e, mennyit gondolok az életemre, és arra, hogy teljesen feleslegesen vagyok itt ezen a Földön. Nem hiszem, hogy itt a helyem, nem érzem otthon magam. Sűrűn vélem azt, hogy nélkülem sokkal jobb lenne mindenkinek körülöttem. Vajon ő átérzi azokat, amiket én? Amikor a mélyben vagyok, gyorsan túllépek rajta. Ez pontosan azért van, mert ő itt van velem.

Hirtelen arra figyeltem fel, hogy már megint hangokat hallok. Vigyázz! Be fognak csapni. Nem volt sehol senki. Áthajoltam a korláton, meggyőződtem arról, hogy nem jött ki az udvarra egy árva lélek sem. Az utca is kihalt volt, az erdőből pedig csak a fák susogása hallatszott. Onnan csak róka jöhetett, de az állatok nem tudnak beszélni. A pokolba! – hallottam megint. „Csak a képzeletem játszik velem…”-gondoltam, de pont akkor, mikor átfutott az agyamon ez a mondat, az erdőből kisétált egy ismerős férfi. Halványan látszódott ki az alakja, ami azért is lehetett, mert már korom sötét volt. De akkor észrevettem, hogy akit látok, nem szabadna látnom. Vállig érő sötét haj, sötét szakáll, ami szinte az egész arcát elrejti a személynek, sötét szem, köpeny… Jézus. Már másodszor sétál az udvarunkban. Csak járkált, ide-oda fordította a fejét, nézelődött, majd felnézett rám, és feloszlott... Ott helyben elájultam volna, ha Max nem kerül oda mögém, és nem ijeszt meg.
– Te jó ég, Max! De örülök, hogy itt vagy!
Mosolygott, ahogy látta rajtam az ijedtséget.
– Na, mizu, tesó?
– Mikor jöttél ide a hátam mögé? ­– kérdeztem.
– Hát… már egy jó ideje itt állok.
Ledöbbentem, és a fák közé mutattam.
– Ugye te is láttad?
– Mit? – olyan arca volt, mintha egy ufóval állna szemben.

Körülnéztem, odahajoltam hozzá, majd a fülébe súgtam:
– Krisztust.
– Mi?! Dehogyis! Nem őrültem meg, hogy Jézuskákat lássak az udvarunkban sétálni – rám nézett, és amint észrevette az arckifejezésem, benne ragadt a szó – hm… mondd… hogy te nem láttál…
– De, láttam a két szememmel! Itt sétált, aztán rám nézett, és eltűnt.
Max a hátam mögé pillantott, szemei tágra nyíltak, majd gyorsan megfordított engem.
– Jé, itt van Jézus…!
Az öcsém csak ugratott, nem jött elő megint.
– Nagyon vicces vagy, Max…
– Figyelj, szerintem csak beképzelted magadnak… de most menjünk le, mert tudtommal van egy meglepetésed számunkra –felderült az arca.
– Rendben… - sóhajtottam.

Lementünk a többiekhez, és nem hittem a szememnek. Bertha ott állt, és anyával beszélgetett. Összehúztam a szemem, fújtam egyet. Kaján vigyorral fogadott, így látszott a foghíja. Meg tudtam volna tépni ott abban a pillanatban, amikor elmentem mellette. Igaz, alig lett volna mit kitépnem, olyan rövid haja van, mint Maxnek.
– Drága Chloe! Milyen rég láttalak! – nyújtotta volna a karját.
– Bertha – bólintottam, majd tovább mentem.
 Kimentem az udvarra. Leültem a pavilonba nagynénéimhez. Nem kellett sok idő, a lány utánam jött Max-szel együtt. Helyet foglaltak velem szemben. Én oda sem néztem, inkább az erdőt szemléltem. Sokkal érdekesebb és szebb látvány, mint a nem szívesen látott rokonom. Nem értettem, miről beszél az anyjával. Direkt halkan beszélt az én jelenlétemben, hogy még véletlenül se halljak meg semmit. Mintha nem is értem lenne ez a parti… Nem tudom, ki vagy mi hívta ide Berthát, de nagyon mérges voltam. Semmi keresnivalója itt, hívatlan vendég.
– Igaz, Chloe? – kérdezte végül.
– Tessék? – néztem rá.
Kiröhögött, és közben a nyála fröcsögött ki a szájából. Undorító volt.
– De süket vagy… nem is értem, hogyan sikerült leérettségizned.
Még jobban felidegesített. Fújtam egy jó nagyot, becsuktam a szemem, majd válaszoltam.
– Hát, sikerült.
– Épp, hogy nem buktál meg, igaz? Hallottam Max-től, milyen rémeket látsz. Neked a diliházban volna a helyed.
Mérges tekintetet vetettem az öcsémre. Azt hittem, benne megbízhatok.
– Nem látok semmilyen rémeket…
– De látsz! – vágott a szavamba – Szerintem te nem is vagy ember… - nevetett – Egy mutáns dög!
Ezt már nem bírtam tovább elviselni. Majdnem felborítottam az asztalt. Szívem szerint nekirontottam volna, de ez nem az én világom. Egyszerűen otthagytam.
– Mi van, nem játsszuk le?
Hátrafordultam. Bertha dagadt testével közeledett felém a kezét ropogtatva.
– Hm… - elnevettem magam – Már nagyon régóta vártam erre a pillanatra.
Az unokatestvérem meglökött, elkezdte a hajamat cibálni, én a háját csipkedtem. A házból mindenki kijött, minket bámultak, Max pedig felállt, és egy darabig csak ámult a lányos verekedéstől. Bertha kitépte pár hajszálamat, én meg az arcát karmolásztam. Ő ütögetett, én rugdaltam, így ment ez, ameddig Max közénk nem állt.
– Elég legyen lányok!
Max is kapott egy öklöst Berthától, de csak azért, mert befurakodott középre. Max ekkor olyan erővel, ahogyan még sosem láttam, elkapta a lány karját, és egy mozdulattal a földre vágta. Eltátottam a számat, álmomban sem gondoltam volna, hogy Max-ben ennyi erő van. Az unokatestvérem nyöszörgött, nem bírt felállni a fájdalomtól, Max haragvón nézett rám, én nem tudtam megszólalni, a többi rokonom meg csodálkozott azon, milyen gyerekesek és bolondok vagyunk. Részben igazuk is van, tényleg gyerekes viselkedés volt, de egyszerűen nem tűrtem el, hogy így beszéljen velem.
Még megnéztük a tűzijátékot, ami elvileg az én meglepetésem volt, de szinte senki nem örült neki ez a furcsa este után. Majd elment szerencsére mindenki, én pedig eltettem magam holnapra.
ѰѰѰ
Miközben Chloe az igazak álmát aludta, egy bokor felől kék fények szűrődtek az udvarba, s az ablakon keresztül a lány hálószobájába. A bokor mögött két 20 év körüli fiú lapult. Az egyiknek a szeméből, míg a másiknak az egész testéből áradt az a különös fény. Mozdulni nem mozdult egyikük sem, meredten bámultak Chloe ablakára. Barna hajú, borostás, kissé sármos kinézetű srác, amelyiknek a szeme volt különleges, a másik kócos, barna hajú, tiszta arcú. Egyikük sem félt a sötétségtől, egy porcikájuk sem rendült meg. Egyetlen pontra koncentráltak az ablakon. Aztán a borostás hirtelen megszólalt.
– Azt hiszem, kezdődik.
A kócos megingott, értetlenül nézett a barátjára, aki még mindig mozdulatlan, az ablakra bámult, s a szeméből a kék fény sugárzott.
– Mi kezdődik, Liam?
A kócos hajú már nem fénylett kéken. Ijedten nézett az égre s a cimborájára, aki még mindig komoly volt.
– Ne akard, hogy megint kioktassalak, Louis!
Liam egyre idegesebben meresztette ki szemeit, míg egyszer csak eltűnt a fény, és teljes sötétség lett. Louis rémült volt, nem értette, hogy a másik fiú miért lett hirtelen ilyen rideg. 
Nagyon ritkán érti Mr.Payne-t, de az is csak olyankor van, amikor Róla beszélgetnek. Olyankor valahogy mindig egy hullámhosszra kerülnek. Egyébként nagyon jó barátok, Liam sokszor testvéreként tekint a kócosra, ám olykor nehezen viseli a kis butus haverját. A fiú felállt, vetett még egy utolsó pillantást Chloe ablakára, majd intett Louis-nak.
– Gyere, rohanjunk!
Azzal ketten együtt eltűntek az erdő sűrűjében.
ѰѰѰ
Felébredtem hajnali kettőkor olyan halk zajokra, amiket még ébren sem biztos, hogy meghallottam volna. Bíztam benne, hogy csak a képzeletem játszik velem, meg vagyok hibbanva. A szemem kinyitottam, átfordultam az ágyon a másik oldalamra. Nagyon különös érzés kapott el. Mintha valaki figyelne, vagy valami ilyesmi, pedig a szobában rajtam kívül nem volt senki más. Nagyon féltem, magam sem tudom, mitől. Aztán megint felfigyeltem egy hangra. Egyértelművé vált számomra, hogy édesanyámat hallottam, ami lehetetlen, mert a szüleim szobája egy emelettel lejjebb van. Meg szerettem volna bizonyosodni arról, hogy bolond vagyok, és valóban diliházban van a helyem. Felkeltem az ágyamról, majd kiléptem a szobámból. Halkan, lábujjhegyen közlekedtem. Elmentem egészen a lépcsőig, közben egyre hangosabban hallottam a szüleim hangját. A lépcsőnél megálltam, leültem, a fejemet pedig a korláthoz szorítottam. Onnan teljesen tisztán hallottam mindent. Anya sírt, miközben apa telefonált egy férfival. Az ő mondatait is ki tudtam venni.
– Nyugodtan gyere el Maryért! Költözzetek össze, bánom is én! Legyetek boldogok, ahogy akartok! – beszélt apa magas hangon a telefonba, majd hallottam, ahogy leteszi az éjjeli szekrényre a készüléket, és anyának lekever egy hatalmas pofont.
Anya még hangosabban zokogott. Én rémülten ültem a lépcsőfokon, és kifolytak nekem is a könnyeim. Remegtem, nem tudtam, mit csináljak.
– Kérlek, Alejandro!
Puff! Még egy pofon csattant anya arcán, aztán apa is kapott egy öklöst. Anyukám a földre rogyott. Kész őrültek háza. Édesanyám mesélte, hogy mostanában apával nem túl jó a kapcsolatuk. Sokat veszekednek, de azt nem értettem, miért… Arról sem tudtam, hogy édesapám veri anyát, sőt nem is gondoltam volna róla, hogy ilyenre képes. Ezek szerint mégis.
– És a gyerekekkel mi lesz? – kérdezte anya.
– Nagyok már! Meg fogják érteni, ne aggódj ezen! Ha nem, Mr.Horan bizonyára orvosolni tudja ezt a helyzetet is, mint ahogy bármi mást…
Innentől már világos volt minden. Berohantam a szobámba, beugrottam az ágyamba, betakaróztam, próbáltam álomba sírni magam. Nem akartam agyalni azon a dolgon, ami ott lent történt, mert csak még idegesebb lettem volna. Akárhogyan is próbáltam, nem sikerült elaludnom. Valakivel muszáj volt megosztanom, és az egyetlen ember Max volt. Átmentem a szobájába, ő még nem aludt. Fejhallgató volt rajta, a legújabb számítógépes játékot tesztelte ilyen későn is. Leültem mögé az ágyára, a falat bámultam. Az öcsém észre sem vett, míg én próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Nem sikerült, annyira hihetetlennek tűnt ez az egész… Egyik pillanatban még nagy családi mulatságnak tűnik ez a buli, amit szerveztek nekem, a másikban pedig már széthullik a család, több okból is. Az életnek tényleg nincsen értelme.

2 megjegyzés:

  1. Imádom *...........* Kövittttttttttttt <3 <3 <3 gyorsan :DDDDDDDDDDDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Próbálok sietni, jövő héten megkapjátok!! :) <3 <3 <3

      Törlés